kulturburzsuj

Fiatalság = bolondság?

avagy: Bolond lyukból bolond szél fúj?

Prológus

Amikor egy évvel ezelőtt elkezdtem a blogom írását, azt gondoltam, van mondandóm a mai modern kultúráról és biztos voltam benne, hogy minden hétre akad majd valami értékes, amit közölhetnék. Sajnos, nem így történt. Engem is beszippantott az a bizonyos, sokszor üres kifogásként használt rohanó életmód és hamar rájöttem, hogy csupán sablonos bej egyzésekkel szolgálhatok olvasóim számára, amit rajtam kívül ezer más forrásból is megkaphatnak, ha éppen arra vágynak. Így nem strapáltam tovább magam, sztoikus nyugalommal vettem tudomásul, hogy az égiek még sem írónak szántak és még a blogom létezését is letagadtam. Az elmúlt hónapok azonban olyan élményekkel illetve tapasztalatokkal gazdgaítottak, melyek valóságos gondolatorkánt gerjesztettek a fejemben, amit úgy érzek, ideje szabadjára engedni.

Az orkán

Az egész szeptember 1-jén kezdődött. Az első tanítási napon idén sokkal jobban izgultam, mint eddig bármikor életemben, hisz nem pusztán be kellett mennem az órákra, nekem kellett azokat megtartani. Nekem, akinek tanári diplomáján még alig száradt meg a festék és akitől rendszeresen elkérik a személyi igazolványát, ha némi alkoholhoz szeretne jutni egy strapás hét után. Idegességemet azzal próbáltam legyőzni, hogy ha el nem is, talán majd befogadnak a diákok, hisz egyenesszárú farmeremben, fehér pólóban és színes tornacipőmben pont úgy festettem, mintha egy lennék közülük.

Kívülről könnyeden, belülről mázsás súlyokkal küszködbe léptem be az első órára, ahol - észlelvén a teremajtó otromba csapódását - megannyi szempár szegeződött rám.
- Köszöntök mindenkit az év első óráján. Idén én fogom nektek tanítani az angolt. - mondtam határozott hangon, halvány mosollyal az arcomon, a pszichológia általam ismert minden eszközét bevetve. Susmorgás, elfojtott kuncogás, megrökönyödött megjegyzések, majd csend... Gyorsan végigfuttattam tekintetem a három padsoron, ezután bemutatkoztam és így folytattam:
- Szeretném, ha egyesével mindenki elmondaná, hogy hogy hívják, mi az, amit nagyon szeret csinálni és mi az, amit egyáltalán nem. Én például nagyon szeretek a TV előtt csokit enni, de nem szeretek korán kelni. Nézzük, ki mutatkozik be először? - szemem pásztázta a termet, de mindenhol lesütött tekintetekre talált. - Nos, menjünk akkor sorba. - adtam ki életem első tanári utásítását.

Természetesen az első padokban senki nem ült (mert az ciki), így a bal oldali padsor második padjához léptem. Első áldozatom, egy 16 éves fiú, a hátát a falnak vetve, lábát a mellette lévő üres székre téve próbálta lazaságával lenyűgözni a mögötte ülő két,  festett fekete hajú, hatalmas karikafülbevalókat viselő modellalkatú lányt.
- Hát... Zoli vagyok... - szólalt meg nyeglén a fiú, majd megdörzsölte az állát.
Félperces csend...
- Szia, Zoli! - próbáltam fenntartani a döcögő kommunikációt.
- Csókolom!
Röhögés, arcomon kényelmetlen vigyor.
- Zoli, mi a hobbid? - próbálkoztam tovább.
- Hát... semmi...
- Semmi? Valami csak van, amit szívesen csinálsz.
- Hm. Nem t'om. - rántotta meg vállát Zoli.
- Nem, nem adom fel - gondoltam magamban, majd hirtelen: - Mit csináltál tegnap délután? -buggyant ki belőlem a kérdés.
- Aludtam.
- Oké... Na, és mi az amit nem szeretsz?
- TANULNI!!!!! - csattant végül a határozott válasz, akár egy pofon.

És ez így ment emberről, emberre, osztályról osztályra és így  kezdett el fújdogálni  gondolatorkánom első szelecskéje. A 8 osztályon kínkeservesen végigvitt rögtönzött felmérésem rádöbbentett, hogy a mai tizenévesek érdeklődése öt dologra terjed ki: az interneten, az evésen, alváson, szexen és a féktelen bulikon kívül nincs más az eléteküben. Egy diák sem mondta, hogy szeret focizni, a barátaival lenni vagy utazni és akár "gáz", akár nem, engem ez nagyon elszomorított. Célul tűztem ki magamnak, hogy érdekes órákat fogok tartani és megmutatom ezeknek a suhancoknak, mennyi érdekes dolog van a világban. Ennek jegyében a következő angol óra témájának a hobbit és szabadidőt választottam. Gondoltam, ha első, kötetlen, magyar nyelvű beszélgetésünk során nem tudtam kihúzni belőlük semmi érdemlegeset, akkor majd hátha mondanak valamit, ha már muszáj. Az óra jelmondata azonban a követező lett: "My hobby is Fbook." Oh, my God, Ó-EM-DZSÍÍÍÍÍ, Te jó Isten! Azt hiszem, ekkor erősödött gondolatszelecském széllé: ezek a fiúk-lányok tényleg képesek egy közösségi oldallal kitölteni az összes szabadidejüket? A tapasztalat sajnos azt mutatja, hogy igen. Sokszor hajnalig lájkolnak, pósztolnak, pókolnak és kommentelnek, miközben az élet elrobog mellettük és a legtragikusabb az, hogy észre sem veszik.

Amikor a fejemben tomboló orkán kitört és elsöpörte minden, a mai fiatalokba vetett optimizmusomat, az akkor következett be, amikor megláttam a tanítványaimat a Fbookon, mindenféle önkontroll nélkül szitkozódni. Míg az én tinikori kirohanásaimnak színhelye a legjobb barátnőm szobája, tanúja maga a legjobb barátnőm, problémáim elsőszámű megoldója pedig az édesanyám volt, addig ezek a fiatalok egy monitor előtt ülve zúdítják trágár szavaikat, on-line barátaiktól várván némi megértést és a megoldást.

Srácok, mi lesz így veletek? Tudtok majd beszélgetni életetek szerelmével? Mire lesztek képesek megtanítani a gyerekeiteket? Boldogok lesztek?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések aggasztanak mostanában, miközben nap, mint nap - akár egy ablaküveghez csapkodó légy - "koppanok": akármennyire próbálok érdekes órákat tartani, ha semmi nem érdekli a fiatalokat, nem megy.

Epilógus

Természetesen, minden osztályban akad kivétel, de az átlagról szerettem volna képet festeni egy átlag iskolában. A tanítványaim túlnyomó része okostelefonjainak hála a tanórákon is fbookozik. De mit ér az okos telefon, ha használója közben kiég és szó szerint megbolondul?

Tovább »

Napi gondolatmorzsa: Toto és én

Jövőheti nyelvvizsgám kedvéért a hétvégén kicsit beleástam magam az olasz kultúrába, hisz mit érnek a hangzatos nyelvtani szerkezetek és a precízen bebiflázott szavak, ha nem lát mögéjük az ember? Így történt, hogy tegnap este, a végzős egyetemistákra jellemző megtépázott idegekkel, bevackoltam magam a képernyő elé és elkezdtem nézni Giuseppe Tornatore 1988-as filmét, a Cinema Paradiso-t.

Ez a cím már gyerekkoromban bevésődött az emlékezetembe, de vajmi kevés kép derengett belőle, így nagy izgalommal vártam a történetet. Nem kellett csalódnom! Hamar elmerengtem azon, hogy vajon láttam-e már életemben ilyen érzékletes jellemábrázolást, ráadásul a film minden egyes kockája ontotta magából az érzelmi ingereket, a dél-olasz hangulatot. Mégsem filmkritikát szeretnék most írni (habár az is bőven megérne egy misét), sokkal inkább azokat a gondolatokat szeretném megosztani, melyek tegnap este olyan alattomosan kúsztak be a fejembe, hogy még ma sem sikerült elkergetni őket.

Az egyik bejegyzésemben már írtam arról, mennyire megérint, amikor azt látom, hogy a technikai fejlődés elhervaszt egy szép szakmát (jelen esetben a mozigépészét), ez a film azonban egy sokkal aktuálisabb problémára hívta fel a figyelmemet.

Ma, amikor minden második fiataltól azt halljuk, hogy külföldre vágyik, képtelen voltam elsiklani Toto története felett. Szinte a zsigereimben éreztem azt, amit ő érezhet; az emlékei az én emlékeimmé váltak, az ismerősei az én barátaim is lettek, és amikor ifjúként, a jobb élet reményében elhagyta a kis szicíliai falut, olyan keserédes hangulat lett úrrá rajtam, mintha én ülnék azon a bizonyos vonaton és tudnám, nem szabad visszanéznem. „Megéri?” - ötlött fel bennem a kérdés. Vajon ellensúlyozni tudja-e az anyagi jólét, mindazt, amit a szülőföld adhat? Ad-e a presztízs családot, emlékeket, gyermekkort? Nem hiszem. Erre Toto is ráébredt, amikor 30 év elteltével visszatért oda, ahonnan elindult. A poros faluból  még porosabb, autókkal zsúfolt város lett, de az emlékek, hiába is remélte, nem halványultak.

Sokan mondják, hogy a sors elől nem lehet megszökni... szerintem viszont a múltunk az, amitől sosem szabadulhatunk.

Tovább »

Méla

Olyan dolog történt velem, ami évek óta nem esett meg: az év vége közeledtével lelassult az életem. Ennek örülök, mert érzem, amint kisimulnak az összegubancolódott idegeim, viszont a nagy pörgés és a sok találkozás nélkül az ihlet is lomhábban jön. De ugye jön???

Tovább »

Boldog Szülinapot!

Gyerekkoromban sosem értettem, hogy ha karácsonykor Jézuska szülinapját ünnepeljük, akkor miért ő hoz ajándékot nekünk? Sajnáltam is szegényt amiatt, hogy nem elég, hogy  tortát sem kap (pedig a Mikulásnak jár a csokis keksz), még lótni-futnia is kell egész éjszaka. Persze, később minden világossá vált, de így felnőttként már sajnos egyre több embertől hallom, hogy a karácsonyi ajándékozás nyűg a nyakukon.

Engem ez elszomorít, hisz ezzel a hozzáállással egy olyan többévszázados tradíciót csúfolunk ki, amely a pogány idők óta fennáll. Igaz, hogy egyes források szerint  a karácsonyi ajndékozás Magyarországon csak az 1930-as évektől vált széleskörben elterjedtté, de maga az adakozás hagyománya  már az ókori rómaiaknál megjelent (gondoljunk csak a Saturnalia ünnepére). Persze, a huszonegyedik század racionális embere ilyenkor felhördül, hogy "az mááás, az mááás, a régi kor népeinek a pénztárcáját még nem akarták kiüríteni furfangos marketingesek." Szerintem a gazdaságra és a politikára fogni személyes lustaságunkat több, mint szánalmas. Engem sem vet fel a pénz, tisztában vagyok vele, hogy az év vége számos család büdzséjét lenullázza, mégis mindig megtalálom a módját annak, hogy adjak - a szeretteimnek és ezáltal magamnak.
A történelmi időkben a december volt az az időszak, amikor kevés volt a munka és  így a család, a vallásos szertartások és a megújulás középpontba kerülhettek. Ilyenkor egy kicsit mindenki fellélegzett és a ma embere (akármennyire kemény legény) ezt szerintem még inkább igényli. Ne higgyétek, hogy én nem álltam a másik oldalon, ó, dehoigysnem. Tisztán emlékszek rá, hogy két hete még rosszmájúan baktattam a csiricsáré főutcán, a klasstzkus költői krédést morogva: "Minek ez a nagy felhajtás?" Aztán eszembe jutott, hogy a karácsonyi ajándékokat jobb, ha sajátkezűleg készítem el. Ez nem csak anyagi szempontból kedvező, hanem a lelkemnek is jót tesz, mert amíg az a bizonyos meglepetés készül, addig végig arra az illetőre gondolhatok, aki végül megkapja.; a sok közös emlék által pedig azt is végig tudom tekinteni, velem mi történt az elmúlt év alatt, ergo rendet rakok a saját lelkem háza táján. Bejött. Teljesen lenyugodtam és mintha a stresszgócok is telűnnének a vállamból. (Arról nem is beszélve, hogy jól esett egy kicsit "mást" csinálni: a tévé helyett sokkal értelmesebb volt az üvegfesték sablonokat bámulni.)

Lehettek szkeptikusok, hívhattok szentimentálisnak, de én hiszek abban, hogy a nagy öregek nem véletlenül ápolták hagyományaikat: mindnek megvan a maga praktikus haszna, ami segít az embernek abban, hogy ember maradhasson.

Tovább »

Messiások - elsőkézből

Augusztus óta vártam a napot, hogy megnézhessem a debreceni MODEM nagy csinnadrattával beharangozott kiállítását, a Messiásokat. Kicsit féltem attól, hogy mint oly gyakran, most is úgy járok majd, hogy nagyon várok valamit, ami a végén már nem is lesz olyan nagyszerű... de nem így történt. A kiállítás előtt tudatosan nem  vettem kezembe semmilyen programfüzetet vagy kritkát, szerettem volna a látottakból a magam szellemi táplálékát előállítani. Nagyon tetszett, hogy a messiás-motívumot nem mint kész terméket pakolták elém a szervezők, hanem tudatosan építették fel bennem. A gyökerektől indultak, tehát magától az emberi testtől és az ahhoz való különböző lélektani viszonyoktól, majd megjelenítették a szenvedést, a halál és végül a megváltás motívumát.

Egyedül léptem be az első, kicsit szűkös terembe, és ezzel együtt az első, "Miféle test adatott nekünk?" című szekcióba, mely  utólag visszagondolva számomra a születést modellezte. A kiinduló terem egy fehérre festett, kicsiny, de barátságos zug volt, rengeteg női alakkal és kerekded formával - akár az anyaméh. Innen az út egy rövid, szűkös szobába vezetett, amely  szülőcsatornéra emlékeztetett. Rendkívül alacsonyan volt a  mennyezete és az előző térhez képest kimondottan nyomasztó érzést keltett, hisz fény is csak annyi volt, amely a falon függő, anatómiai atlaszba is beillő fotók megtekintéséhez feltétlenül kellett.  Innen egy hatalmas, tág kiállítóterembe vitt tvább az út, amely több kis kamrának adott helyet. Első ránézésre  nagyon zűrzavaros volt, hirtelen azt sem tudtam, merre induljak, de a végén csak kibontakozott az itt található alkotásokat összekapcsoló egységes motívum: a test szenvedése. Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, ez a tér számomra magát a világot jelentette tele furcsa és nehezen felfogató dologgal, torzulásokkal és különféle hangulatokat sugárzó műalkotásokkal. Nem tartom magam finnyás embernek, de itt egyszer-kétszer már azt vettem észre, hogy kavarog a gyomrom, úgyhogy gyorsan elindultam a felfele vezető széles, hosszú rámpán. Először egy nagyon különös, viszonylag kicsi, sötét helyiségbe értem, majd hirtelen a következő szekcióban lyukadtam ki, mely "A halott ember" címet viseli.

Itt Mapplethorpe holtjainak köszönhetően folyatódott az egyik döbbenetből a másikba való már-már ájulás és anélkül értem "A történelem ígérete" szekcióba, hogy azt észre vettem volna. Igen, a halál és a történelem összemosódtak. Szerintem ez egy igen merész és hatásos húzás a szervezők részéről és külön dicséretet érdemel, hogy nem pusztán a huszadik század véres eseményei fölött kellett búslakodnom, hanem, habár modern művészek keze munkája nyomán, de olyan események is felelevenedtek, mint a Dózsa-féle parasztfelkelés. Itt temeről teremre járva volt alkalmam végiggondolni, hogy történelme során mennyi hamis messiást és fals ideológiát "gyárott" magának az emberiség. A mai poltikai helyzetben, amikor egyes szélsőségek megint (vagy még mindig) ébredeznek, ez igazán felkavaró volt, amit egy cseppet sem bánok, mert csak így válhatott kézenfoghatóvá és érzékletessé az utolsó, "A megváltás keresztje" című szekció.

A vibráló, sötét tónusokat itt egycsapásra könnyedebb színek váltották fel. A vetített filmek lágy zenéje az egész termet betöltötte, az alkotások pedig még bennem, nem vallásos környezetben nevelkedett emberben is lelkiismeret furdalást keltettek. Összességében azt mondthatom, nem kerültem felajzott lelki állapotba, de mégis megváltozott bennem valami. Úgy érzem, a kiállítás végéről lemaradt az a bizonyos "nagy bumm" - lemaradt, de nem hiányzott.

Nos, az, hogy ez a bejegyzés ilyen kesze-kuszán került megjelenítésre, nem véletlen. Még mindig túl sok gondolat kavarog a fejemben ahhoz, hogy emészthető formában az olvasó elé tárjam, de így karácsony előtt különösen fontosnak tartottam, hogy felhívjam a figyelmet erre a rendkívül színes és színvonalas programra. Érdemes tehát leruccanni egy debreceni hétvégére, hisz bátran állíthatom, hogy a Messiások után egy pohár forralt bor is jól fog esni a közeli kirakodó vásárban.

Tovább »

Eltévedt, kisasszony?

A minap szóba került családunk egyik nő tagja. Ötven éves elmúlt már, a lánya férjhez ment, ő maga pedig egyedül él. Évek óta nem dolgozik. Egészségi állapota erősen leromlott, hangulata pedig akár az időjárás... Nem állnak tőle távol a függőségek, környezetére mégis rendkívül pedáns. Azt hiszem, rengeteg bosszúságot okzott már a családnak, mégsem lehet rá azt mondani, hogy rossz ember. Egyszerűen csak egy más, általa felépített világban él, ami merőben eltér attól, amit az emberek általában életnek neveznek. Nem őrült. Sőt! Nagyon okos nő, éppen ezért olyan rossz látni, most hol tart. Édesanyám, aki gyerekkora óta ismeri, meg is jegyezte a minap, hogy Esztit, ha nem lenne, ki kéne találni. Olyan különös személyiség ő, akit nem lehet egy skatulyába begyömöszölni. Végletes. Fanyar humora és gyakran nyers megnyilvánulásai miatt sokaknak ellenszenves, mégis, ha komoly dologba kezd, azt a legnagyobb finomsággal és precizítással képes véghezvinni.

Miközben Eszti életét csócsáltuk és pálcát törtünk felette modortalansága miatt, anyának eszébe jutott mindaz, amiben ez a nő eddigi élete során kiemeledett - így került szóba a gépírás. Állítólag mesterien művelte. Hiba nélkül, pontosan és gyorsan gépelt, a sorok pedig olyan szabályosan futottak végig a kezei közül kiadott minden egyes oldalon, mintha csak hímezve lettek volna. Talán még versenyeket is nyert vele középiskolában. Elképesztő - gondoltam magamban - hogy egy készség, ami húsz vagy akár tíz évvel ezelőtt olyannyira értékes volt, ma fabatkát sem ér.
Most egy szabályos sorközökkel rendelkező, gépelési hibáktól, javításoktól mentes gépelt szöveg nem nagy kunszt, inkább az a furcsa, hogy nem is olyan régen még az volt. A magam részéről örülök a számítógépeknek és a szövegszerkesztőknek, hisz én egy mondatot sem lennék képes első nekifutásra, hibátlanul legépelni, de valahol mégis szomorúsággal tölt el, hogy mindaz, amiben ma tehetségesek vagyunk egy nap teljesen elértéktelenedhet.

Esztit erről sosem kérdeztem. Tulajdonképpen vajmi kevest tudok az ő valódi lényéről, az viszont világos, hogy az anyával folytatott beszélgetésem után őt sokkal inkább tartom az életben eltévedt kisasszonynak, mint a család (egyik) fekete bárányának. Megint bebizonyosodott tehát egy régi közhelyről, hogy van létjogosultsága: ne ítélj elsőre!
 

(a bejegyzéshez kapcsolódó hozzászólások a "Tovább>>" gombra kattintva olvashatók)

Tovább »

Fejvesztés utáni fejlesztés

Kedves Netvándorok!

Gondolom, ti is észrevettétek, hogy a blogom hetekig érintetlen volt. Foghatnám én ezt bármire - munka, a technika ördöge, a már-már szokásossá vált téli megfázás, ami mindig legalább egy hétre ágyhoz köt... azonban ennél sokkal prózaibb oka van a mulasztásomnak: meg sem fordult a fejemben, hogy bárki is erre téved és elolvassa az írásaimat, hisz még korántsem vagyok olyan kiforrott, hogy az ismerőseimnek is merjem reklámozni kultúrmissziós törekvéseimet, blogból pedig még a Blogakadémián belül is annyi van, mint égen a csillag. (Na jó, attól talán kicsit kevesebb.) Tehát, mivel nem gondoltam, hogy bejegyzéseim érdeklődésre tartanakszámot, ezért az elmúlt időszakot a monitoron kívül eső életem szépítgetésével töltöttem;k ét fejtágító óra között pedig éppen csak fel-fel szaladtam megnézni, mi újság errefelé. Bevallom őszintén olyannyira szétszórt voltam, hogy a hozzászólásokat és agépelési hibákat észre sem vettem. Tudom, szégyen gyalázat, most viszont mégsem tudom magam rosszul érezni, mert minden megjegyzés nagyon jól esett és nektek hála megint ráébredtem arra, hogy mennyit tanulhatnak hétköznapi emberek egymástól és hogy igen, érdemes hallatni a hangunkat egy jobb ügy érdekében. Az elmúlt napokban sokszor eszembe jutott, hogy ennek az országnak milyen gazdag a múltja, de talán mégsincs jövője. De van.... és csak a ma emberén múlik, hogy milyen lesz.

u.i. őszintén elnézést kérek, hogy ennyit váratott magára a hozzászólások megjelenítése.

Tovább »

A házak is mesélnek

Nem tudom, egyedül vagyok-e ezzel vagy más is megtapasztalta már, milyen meglepetések érhetik az embert, ha egyszer úgy megy reggel munkába, hogy nem a szürke járdát figyeli, hanem a jól megszokott, már-már barátságosan unalmas épületeket is. Kis hazánk városai tömve vannak mesélő falakkal, ódon cégérekkel, könnyed vagy éppen súlyos szobrokkal.

A fővárosban, kissé eltúlzott nemzeti (illetve historikus) jellege ellenére, személyes kedvencem a Szervita téren található Patrone Hungariae. Nem is igazán a díszes mozaik fog meg, sokkal inkább az alatta található faragott kőfejek. A kiterjedt, részletes és már-már ömlengős művészettörténeti elemzéstől megkímélve az olvasót most azonban tovább is lépnék egy másik csemegére: a Váci utca 2. első emeleti szintjénél található elefántcégérre. Azt hiszem, ez a kellemes kis utcadísz, megidézve a régi Pest hangulatát, minden járókelő napjába csempészhet egy halványlila mosolyt.

No, de nem csak országunk egyetlen világvárosában találhatunk effajta művészettörténeti falatokat. Szülőhazámban, Debrecenben csurig van a fő utca a házfalakra rejtett különféle kincsekkel. Az Iparkamara utcát uraló épület körerkélyén például két alak áll: egy, a kereskedelmet jelképező Merkúr-jelvényt tartó nő, és egy, erejével az ipart szimbolizáló férfi. Ha tekintetünket kicsit feljebb emeljük, akkor pedig megláthatjuk az igazi érdekességet: a kupolát díszítő szoborcsoportot, amely három glóbuszt tartó nőalakot ábrázol. A Nagytemplom felé tovább haladva az utca jobb oldalán áll a Megyeháza. Igazából nekem sosem tetszett  a Lechner és követői által diktált stílus, de az épület legtetején található Árpád-szobor mindig lenyűgöz. Az ámulatból magamhoz térve már nem kell sokat sétálnom ahhoz az épülethez sem, amely nem csak az én szívemhez áll oly közel, de Szabó Lőrinc is nagyon szerette. Ez pedig nem más, mint Löfkovics Artúr egykori órás-és ékszerüzlete, melyre a költő Tücsökzene című versciklusában a következőképpen emlékezik:

„Cók-mókkal rakva, félve s boldogan,
vitt, nyolcéves fiút, első utam
Debrecen főutcáján. Mindenütt
legendát vártam, hajdúkat s velük
törököket, tűzvészt, gályarabot,
s hogy jön Kossuth, s megint beszélni fog
és de-tro-ni-zál... Azt hittem, csupa
hős vesz körűl... Kisvonat mozdonya
pöfögött fel s alá, mesebeli,
guruló vaskocka s kocsijai:
micsoda játék!... S vágy s való között
egyszer csak átléptem a küszöböt:
egy bolt felett cégtáblát láttam és
rajta, hogy: "ÓRIÁS és ékszerész",
arany betűket... Megnéztem megint:
Ó-R-I-Á-S?... Az!... Istenem!... Eszerint,
gyúltam ki, itt egy Óriás lakik,
s hirdeti, hogy mivel foglalkozik!”

Az épület egyébként ma is barátságos üzleteknek ad helyet, található itt egy lottózó illetve egy kis lim-lomos bolt.

Ha ez a kis szösszenet akár csak egy embernek is felhívta a figyelmét arra, hogy érdemes látni, nem csupá nézni, akkor már megérte idefirkantani. Kellemes „munkábautat” mindenkinek! :)

Tovább »

Még szerencse, hogy Paris Hilton nem kínai...

Talán kevesen tudják, de 1931. óta október 4-e az Állatok világnapja. Jómagam nem vagyok az efféle "ünnepek" nagy rajongója, hisz már annyi van belőlük, hogy a sok bába közt tényleg elvész az a bizonyos gyerek; de erre a napra úgy érzem, mégis érdemes néhány bekezdést szánni.

Az olasz kezdeményezésre megszületett világnap eredeti célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a vadon élő állatokat fenyegető veszélyekre, mára már azonban egyre inkább a velünk élő kedvencek kerültek a középpontba. Rengeteg szakkönyv, blog és weboldal foglakozik a helyes állattartással, de számomra sokkoló módon legalább ugyanennyi taglalja a kutyákra aggadható idétlenebbnél idétlenebb szerelések nagyszerűségét. Erre a jelenségre akkor figyeltem fel, amikor egyik héten a tévé reggeli műsorában már harmadjára foglalkoztak az aktuális ebdivattal, s valóban, az utcán is megszaporodtak a 23 fokos kellemes időben is bebugyolált "édi-bédi" állatkák.
Nyitott gondolkodású ember lévén számtalanszor próbáltam meglátni eme új őrület szépségét, de ez sajnos vagy hál'Istennek - ki-ki döntse el magának - eddig nem sikerült. Lehet, hogy bennem van a hiba, de a táskákba gyömöszölt, strasszos dresszekben pompázó ebekről nekem nem az ugrik be, hogy "Jajj, de cuki!", hanem sokkal inkább az állatvédők zöldszáma.

A kutya egy állat. Biológiai lény, akárcsak te vagy én. Nem baba. Nem játékszer. Nem kiegészítő. Ha befogadjuk otthonunka, vállalnunk kell, hogy nem csak szórakozunk, törődünk is vele, hisz teljesen kiszolgáltatott... és mostanában nem csak a mi kényünk-kedvünknek, hanem a tengerentúlról minden rosta nélkül beáramló módinak is. Még szerencse, hogy Paris Hilton nem kínai, mert akkor talán már meg is ennénk ezeket a farkasősökre ma már alig emlékeztető kis jószágokat! 
Az agycsoffasztó médiát félredobva inkább gondolkodjunk józan ésszel, hisz mindannyian kis hercegek vagyunk, felelősségel a vállunkon azért, amit megszelidítettünk.

Tovább »

Csokonai, a la carte

Ígéretes évad elé néz a debreceni Csokonai Színház, mellyel végre valahára újra édesítheti a magyar kulturális élet krémjét. Bevallom őszintén, engem az elmúlt években csupán néhány előadás vonzott be a romantikus stílusú épületbe és nem egyszer csalódottan álltam fel a nézőtérről. Az általam elvárt művészi színvonal persze sosem halványult, de gyakran úgy éreztem, hiányzik a darabokból az a leheletnyi fűszerezés, amely egy előadást napokig nem enged kikúszni a nagyérdemű fejéből.
Most viszont már "a menü" puszta látványa is felcsigáz, hisz olyan örökzöldek állnak premier előtt, mint Shakespeare-től az Ahogy tetszik kézen fogva A makrancos hölggyel, Bulgakov Moliére-je, valamint Goethe A Zöld Kígyó és a Szép Liliom-ja. Számomra külön öröm, hogy az sem marad éhen, aki hazai ízekre vágyik, hisz Vörösmarty Csongor és Tündéje mellett a magyar musical-kánon egyik gyöngyszeme, a Radványi Géza által inspirált Dés-Nemes-Böhm-Horváth-Korcsmáros szerzőcsoport munkája nyomán életre kelt Valahol Európában is elvarázsolhat minket.
Ha akad valaki, akinek ízlését nem elégítik ki a fent említett sikerdarabok, akkor hadd súgjam meg, hogy az évad első felében egész biztosan műsoron marad a Molnár Ferenc  tollából született könnyed vígjáték, az Olympia, mely nagyszerű lehetőséget nyújt a mai modern, olykor beszürkült embernek, hogy tegyen egy kis időutazást a századforduló jómódú, olykor bohém fürdővendégeinek világába. (Meg kell jegyeznem, hogy ez a darab desszertnek sem utolsó!)
Ha már végigkóstoltuk a repertoárt, akkor arra is lehetőségünk nyílik, hogy az egészet leöblítsük némi hömpölygő áriával. Habár jómagam nem vagyok a műfaj szerelmese, az opera kedvelői biztos szívesen látják Erkel Ferenc klasszikusát, a Bánk bánt, Verdi Aida-ját vagy a David Alagna által komponált Egy halálra ítélt utolsó napját.
A menünek azonban itt még koránt sincs vége, így én azt javaslom, hogy aki még szemezgetne kicsit a kulturális bonbonierből, az látogasson el a Csokonai Színház webcímre.
A fent említett honlapon további információkat találunk a fellépő állandó és vendégművészekről, valamint a bérlet- és jegyvásárlási lehetőségekről.
Jó étvágyat kívánok!

Tovább »

Körös-körül

Tizenéves korom óta szentül hittem, hogy az augusztus huszadika nem más, mint egy óriási, jó ötlettel reklámozott utcai cirkusz, amelyben feltűnés nélkül tobzódnak a haszonéhes seftesek és macskaügyességgel lavíroznak a síró gyereket nyakukban cipelő apukák.
Idén is felkészültem a szokásos őrületre, nem tagadom, igyekeztem elzárkózni előle, de egy kedves barátom mégis rábírt, hogy ugyan már, legalább délelőtt, a nagy tömeget megelőzve nézzünk szét a városban és örüljünk kicsit a nemzet születésnapjának. Így hát, némi zsörtölődés után persze, biciklire pattantunk, hogy bekerekezzünk a nyüzsgő belvárosba. Útközben rájöttem, hogy egész szépen süt a nap, és habár nyár vége van, még mindig zöldek a fák, csak egy-kettőnek öregedtek el a levelei. Továbbmenve pedig csak tovább szélesedett az arcomra kiült már-már bárgyú mosoly, amikor az egyébként mindig forgalmas Egyetem sugárúti járdán fiatalok piknikeztek. Ezek a srácok olyannyira megadták a szieszta módját, hogy a fél nappalit kipakolták a szánalmasan felrepedezett aszfaltra illetve az azt övező talpalatnyi zöldre. Volt ott minden... fotel, kis asztal nagymama hímezte terítővel, jégbe hűtött üdítő és ami a pálmát vitte: egy tévé. Igaz, csak egy pillanatra láttam őket, amint kétkerekű hű hátasomon elsuhantam mellettük, mégis megmozgatott bennem valamit ez a kép, mely egy kicsit a hatvanas évek jószomszédjait idézte. Mire a belvárosba értem, már nyoma sem volt annak a passzív agresszívnak, aki reggel voltam és láthatatlan kis antennáim finoman ráhangolódtak a szépre, a jóra. Nagyon tartalmas délelőtt volt minimális bosszúsággal, de annál több apró örömmel, mégse várja tőlem senki, hogy minden említésre méltó mozzanatot monitorra vessek, hisz az itt, ezen a csatornán, olyan erővel már úgy sem "jönne át".
Ehelyett inkább hadd emeljem ki a Déry-parkban eltöltött igen kellemes fél órát, ahol engem is utolért a felismerés: a magyar népművészet bizony nagyszerű! Valószínűleg, ezzel sokaknak nem árultam el nagy titkot, viszont számomra rendkívül fontos volt ez a hirtelen jött meglátás... nem... nem is fontos volt... inkább örömmel töltött el... és büszkeséggel.
Ha jól emlékszem, épp a kokadi Körös-körül táncegyüttes lépett színpadra, amikor én és barátom letelepedtünk az árnyékba. Borzasztóan tetszett a ruhájuk. Nem volt giccses, nem volt túl cicomás, mégis vonzotta a tekintetet, mert ízléses volt. Minden túlzás nélkül mondom, hogy sosem láttam még néptáncosokat ennyire szép "jelmezben". Aztán felkurjantottak a fiúk-lányok, rázendített a zenekar és hirtelenjében olyan vérpezsdítő hangulat támadt, amire eddig azt hittem, csak a latin-amerikai népzene képes. Pörögtek a szoknyák, ugráltak a legények és ami a legjobb volt az egészben, hogy cseppet sem tűnt megkomponáltnak. Fellépés után pedig külön öröm volt nézni, ahogy a táncosok, mint ha mi sem történt volna, elvegyülnek a "civilek" közt és ki-ki vérmérsékletének megfelelően meghúzza az ásványvízzel telt palackot vagy a jó öreg butykost.
Lehet, pusztán a bódító meleg vagy az ügyesen felépített országimázs tette ezt velem, de akkor, ott boldog voltam, hogy itthon vagyok.

Tovább »

Ars poetica

Magyarországnak se tengere, se ásványkincsvagyona, se világszínvonalú turizmusa nincsen. A Balaton nem veheti fel a versenyt a francia Riviérával, Szerencs Svájccal és Ózd sem igazán hasonlít a Ruhr-vidékre. Mégis gazdagok vagyunk. Van valamink, amit sosem vehetnek el tőlünk, hacsak mi magunk fel nem éljük: kultúránk. Igaz, ma már ez is megfakultnak látszik: a cikornyás, régi épületben kínai bolt nyílt a fő utcán... Az ABC betűit is összekeverték. Az árleszállítást sales-nek hívják és fílingnek csúfolják az érzést.

Közelebbről nézve azonban, számos kincs rejtőzik a mindennapokban. Ott van a szitkok záporában és a megkeseredett arcok tengerében, csak hát a szemét, mint tudjuk, mindig jobban bűzlik. Viszont ha Subba egy egész blogot szentelhet a hétköznapi mocsoknak, én miért ne tehetném az ellenkezőjét? Bejegyzéseim célja szemezgetni mindazokból a kulturális zizzenésekből, melyek a mai utca emberéhez eljuthatnak, el kell jussanak. Szűz bloggerként ez számomra is nagy kihívást jelent, de a gondolat, hogy szépen lassan mind beleposhadunk az agysorvasztó robotba, jobban rettent.

Jelen pillanatban talán egyedüli fecske vagyok a nyárban, mégis ki kell nyitnom szárnyamat, hogy megmutathassan amit innen, fentről látok.

Tovább »